Az ember azt gondolná, hogy ma már valószínűleg senkit nem kell meggyőzni a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról, és a legtöbben igyekeznek odafigyelni arra, hogy ne csak simán kidobjanak mindent a (kommunális) szemétbe. Aztán hall egy sztorit egy ismerős ismerőséről, aki szerint az újrahasznosítás csak egy brüsszeli ármány, ami ellen küzdeni kell, ezért ő nem hajlandó semmit szelektíven gyűjteni, sőt, hogy túljárjon a kukások eszén akik ellenőrzik, hogy mit dobott a fekete kukába, a műanyag hulladékot fekete zacskóba csomagolva dobja a szemét közé, hogy ne vegyék észre. Vive la résistance!
De nem kell a gyíkemberekben hinni ahhoz, hogy elbizonytalanodjunk. Gyakran hallani arról is, hogy korábban az összes műanyag hulladékot Kínába küldte a nyugati világ, de amióta az ázsiai ország ezeket a szállítmányokat már nem veszi át, toronyház magasságban áll a sok szelektíven gyűjtött szemét a lerakókban és nem tudunk vele mit kezdeni. Sőt, van aki szerint elássák, más pedig esküszik rá, ő látta már, hogy a kukások a sima szemét közé dobják, amit ő külön gyűjtött. Van aki szerint minden műanyagot el kell mosni, különben nem veszik át, más szerint pedig igazából csak egy fajta műanyagot tudnak itthon feldolgozni, a többi megy a hulladéklerakóba, azaz a földbe.
De mégis, most akkor van értelme a szelektív hulladékgyűjtésnek, vagy nincs? És hogyan kell helyesen gyűjteni amit újra akarunk hasznosítani?
Egy letűnt világ nyomai
Érdekes, és egyben szomorú, hogy mennyire nem vagyunk képben a hulladékgyűjtés kapcsán, és aki tényleg próbál odafigyelni, az is csak reménykedik, hogy jól csinálja. Amikor kiderült, hogy a ZalaZone GreenTech konferencia alkalmával lehetőség lesz elmenni a Zalai Közszolgáltató Nonprofit Kft. (ZKN) búslakpusztai hulladéklerakójába, Tiborral egy emberként kiáltottunk fel, hogy ott a helyünk. Szinte ez lett az utunk fő kiváltó oka.
A délutáni napsütésben Sóti Balázs, a ZKN informatikai és kommunikációs vezetője volt az idegenvezetőnk, aki készséggel és türelemmel válaszolt minden óvodás kérdésünkre. Mindenre rácsodálkoztunk, és mindig volt egy újabb „de miért?”, meg „és azzal mi történik?”, a válaszok pedig egyszerre voltak tanulságosak, elkeserítőek, és elgondolkodtatóak.
A lerakó elnevezés egy kicsit megtévesztő, hiszen itt nem egyszerűen tárolnak, hanem válogatnak, tömörítenek, aprítanak, és báláznak. Igyekeznek mindent amit csak lehet értelmesen felhasználni, feldolgozásra előkészíteni. Első állomásunk a szelektív hulladékok fogadóállomása volt, itt pedig rögtön úgy éreztük magunkat, mint valami 80-as években forgatott világvége film kulisszái mögött. Kupacokban álltak az udvaron a hagyományos, képcsöves tévék, a hűtőszekrények, és egyéb elektronikai eszközök. Ezeket a hulladékudvarokban lehet leadni és onnan kerülnek ide. Rendes, felelős állampolgárként úgy gondolhatjuk, amikor régi készülékünket az erdő széle helyett a megfelelő helyen leadjuk, igazán sokat tettünk a világért és máris zéró az ökológiai lábnyoma a döntésünknek, hogy újabbra, modernebbre cseréltük – pedig a fenéket.
A hagyományos televíziók képcsövéről azt hisszük, belül vákuum van, de a gyártási időtől, technológiától függően lehet, hogy mérgező gázzal töltötték ki. Ezért biztonsági okokból, olyan zárt környezetben kell szétbontaniuk azt, úgy kell kivágniuk az üveget, hogy a gáz ne szökhessen ki a légkörbe. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a képcső sokszor ólmot is tartalmaz. A szabályosan leadott régi TV-ket a szakemberek ugyan megfelelően szétbontják, így ezek a mérgek nem kerülnek a környezetbe, de igazából nincs aki a darabokat újrahasznosítsa. Hogy miért? Mert senkinek nem éri meg igazán egy olyan eszköz újrahasznosításába beruházni, amelyet már nem gyártanak, így előbb-utóbb elfogy amit fel lehet dolgozni, az erre telepített speciális gépsorok, pedig nem térülnek meg.
De nem sokkal jobb a helyzet a hűtők esetén sem. A hulladékudvarban leadva legalább az biztos, hogy ha régi, ózonkárosító gáz van bennük, az nem szökik el. Azonban a hűtőben csak a motorja, a kompresszor az érték. Erre még van vevő, mert sok benne az értékes fém és összetevő, azonban ezt kiszerelve a maradék jogilag már nem elektronikai hulladék, csak egyszerű lom. Ráadásul piszok melós szétszerelni.
Az elektronikai eszközökkel így alapvetően az is a probléma, hogy szétszerelésük nem automatizálható, csak emberi kezek tudják a sok különböző méretű, modellenként eltérő helyekre tervezett csavart kihajtani, az elemeket szétpattintani. Márpedig a hulladékfeldolgozás egyik alapja, hogy az újrahasznosítás csak akkor lehet sikeres, ha minden féle és fajta alkotóelemet külön-külön tudunk kezelni és azok lehetőleg minden szennyezéstől mentesek.
De az elektronikai hulladékkal legalább az a helyzet, hogy a ritkaföldfémek és egyéb – az áramköri lapokon lévő – értékes anyagok miatt ezekre szerencsére van kereslet. Sőt, Ausztriában arra is van már példa, hogy réges-rég elzárt hulladéklerakókat feltárnak, hogy a korábbi évtizedekben, a szelektív gyűjtés előtt simán elásott elektronika kütyüket kiszedjék és azok összetevőit eladják.
Válogatósak
A műanyag és papírhulladék egy jelentős része a lakossághoz házhoz menő gyűjtésből származik – ez a kék/sárga kuka amit mindannyian ismerünk. Korábban a papír, a műanyag és a fém hulladékot külön-külön gyűjtötték, de annyira fegyelmezetlenül válogatjuk otthon a szemetet, hogy ennek kb. semmi értelme nem volt. Jobban jártak, ha ők maguk válogatják azt szét, ezért már a legtöbb helyen mindez egy kukába kerül az otthonaiknál.
A hulladékudvarokban és egyéb helyekben lerakott gyűjtők már más tészta, ezeknek tartalmát valóban ugyanúgy egy kocsiba ürítik, de a teherautón lévő konténer belül fajtánként szét van osztva, és mindig a megfelelő rekeszbe borítják a gyűjtőláda tartalmát, így ez belül nem keveredik össze. Valószínűleg ez adhatott táptalajt az egyik konteónak, miszerint egybeöntik a szemetet, mivel a beavatatlan külső szemlélőnek úgy tűnhet, amit a lakosok szorgalmasan külön-külön adtak le, az egy nagy közös tartályba kerül – pedig dehogy.
Amikor a papír, illetve műanyag hulladék bekerül a hulladéklerakóba, a betonra borított szemetet hatalmas markolókanalakkal szedik össze, amelyek aztán a terület közepén található csarnok futószalagjaira ürítenek. Megkezdődik a gépi, majd kézi válogatás.
Első körben erőteljes mágnesekkel szedik ki az automata gépsorok a vasat és egyéb, ezekhez tapadó fémeket, amelyeket ezután külön kezelnek. Az alumínium közismerten nem mágneses, ezt később választják szét. Ezután különböző fizikai, gravitációs, illetve optikai elven működő gépsorokon megy keresztül a hulladék – utóbbi igazán nagyszerű találmány, ugyanis kamerái az emberi szemnél szélesebb spektrumban látnak, és ha valamit találtak, akkor egy villámgyors sűrített levegős fúvóka lefújja azt a szalagról.
A válogatás során a gépek a hulladék 70%-át fajtánként szétszedik – még a színes, illetve átlátszó PET palackok is külön kupacba kerülnek. Ha utóbbihoz túl sok színes keveredne, akkor nem lehetne belőle átlátszót gyártani.
Flakon és flakon között is van különbség egyébként: míg az üdítő jellemzően PET-be megy, a mosószerek és vegyszerek tárolói ennél nehezebb, és ellenállóbb HDPE anyagból készülnek. A telepen ezeket is külön gyűjtik és bálázzák. A ledarált flakonokat a legtöbbször folyadékkal, vízzel választják szét műanyagfajtákra. A kupak más fajta műanyagból készül, nehezebb, ezért lesüllyed a teknő aljára, a címke könnyű és a víz felszínen lebeg, innen lehet lefölözni, míg a PET palack darabkái valahol középen helyezkednek el.
Ami a gépi válogatás után megmarad, azt szorgos emberi kezek válogatják szét, és ami nem illik oda, azt ők kategorizálják villámgyorsan és szinte automatikusan.
Kevert műanyagok a tiltólistán
De mi az amit nem tudnak újrahasznosítani? Nos a hulladék nagy részélt kitevő műanyagok közül sajnos igen sokat.
Ha eddig azt hittük, mindegy milyen plasztikba volt az áru csomagolva, ha szelektíven gyűjtöttük, megvásároltuk lelki üdvösségünket, akkor tévedtünk.
A csomagoláson lévő egymásra mutató nyilakból álló háromszög jelet a legtöbben ismerik már, ebben pedig mindig van egy szám, alatta egy rövidítéssel. Hét ilyen kategóriát különböztetünk meg. Egy pár a fontosabbak közül, az 1-es PET, és a 2-es HDPE – ezekről az előbb beszéltünk, viszonylag jól újrahasznosíthatóak. De a 3-as jelölésű PVC-t kerüljük, ne dobjuk a szelektívbe se, mert ezzel nem lehet mit kezdeni. Olvasztásakor mérgező klórgáz szabadul fel, újrahasznosítani nem lehet, hiába dobjuk a sárga fedelű kukába, ezt bizony elássák. Ez egy rendkívül káros anyag, kimutathatóan sok genetikai mutáció kiváltója, az immunrendszert is rombolja, pedig sok csomagolóanyag, fólia, de például a szennyvízcsövek alapanyaga is – betiltva nincs. Zseniális, nem?
Szintén nem megoldott mi lesz a temérdek mennyiségű hungarocellel, fehér kis hógolyócskával amibe minden törékeny árut és gépet csomagolnak a kartonon belül. Nem lehet ugyanilyen formában újrahasznosítani, az egyik elfogadható megoldás ha ledarálva Estrich betonba keverik, ugyanis így remek hőszigetelő. Aztán, hogy mi lesz az ezzel kevert betonnal, ha a házat 40-50 év múlva lebontják, az jó kérdés. Az internet szerint egyébként az ilyen 6-os szám alatt található PS, azaz polystirol hulladékot oldószerekkel még fel lehet dolgozni és Kanadában már működik is egy ilyen üzem évi 3000 tonna kapacitással, de ez még viszonylag kísérleti dolognak tűnik.
A legnagyobb mumus azonban a kevert műanyag, amit általában a 7-es jelzés alatt találunk meg. A kevert műanyaggal ugyanis kb. semmit nem tudnak kezdeni, hiszen nem lehet pontosan tudni a megannyi gyártó millió termékében pontosan milyen összetevők vannak, ráadásul ha tudnánk is, sokszor szinte lehetetlen ezeket szétválasztani. Márpedig ebből temérdek fajta van a világon, mindjárt jó példa a chipses zacskó, amit még unokáink is látni fognak, ugyanis nem tudjuk újra felhasználni és ezeket tilos a szelektív gyűjtőbe dobni.
Jó praktikus teszt: ha a csokis zacskót, vagy csomagolóanyagot összegyűrjük, majd az kirúgja magát és újra felveszi eredeti formáját, akkor az jó eséllyel ilyen kevert műanyag, amivel csak egy dolgot lehetne tenni: nem szabadna már legyártani sem.
Legalább ekkora gond a roncstelepre küldött autók esete – ha már autós oldal vagyunk, ugye. A kibelezés után megmaradt, összepréselt kasztnin megannyi műanyag elem van, ezek jó része pedig kevert, sokféle plasztikból áll. A lökhárító egyik összetevője adja a szilárdságát, másik a rugalmasságát, harmadik az anyag fényét, stb. A legnagyobb probléma az, hogy a gyártók – üzleti titokra hivatkozva – nem teszik nyilvánossá, hogy a kocsi ezer kis műanyag eleme közül melyikben pontosan milyen alkotóelemek vannak, így a hulladékkezelő nem tud velük mit tenni. És igen, a roncstelepesek pedig – állítólag – sokszor ott szabadulnak meg ezektől, ahol azt senki sem látja.
Szennyezés és 60 milliós bogrács
Elég egy idióta, hogy bajt csináljon.
Ha valaki a sörösüveget telerakja csikkekkel, vagy megtölti olajjal, hígítóval, más kemikáliával, majd az belekerül az üveghulladékba, akkor az aprítógép teljes tartalma kuka. Menthetetlen. Hasonlóan az olajos műanyag flakon – bekerül a darálóba a motorolaj vagy étolaj kanna, és a maradék folyadék beszennyezi a teljes mennyiséget, de még magát a gépet is. Szintén „remek” ötlet a festékes bádog-bödönt bedobni az újrahasznosítóba.
Volt arra is példa, hogy valaki egy dunyhát dobott a kommunális szemétbe, majd a telep munkatársai azzal töltötték a napot, hogy ecsettel takarítgatták a vágókéseket a tolldaraboktól. De ez legalább még menthető volt.
Nem úgy, mint amikor valaki egy bográcsot dobott bele a kommunális szemétbe, és azt valahogy elfedte a hulladék, nem vették észre a markolókanalakkal. Az erős fémüst tönkre vágta a telep kommunális hulladék aprítóját. A 60 milliós gép azóta is javításra vár, még nem volt rá keret, kénytelenek voltak egy másik berendezéssel helyettesíteni.
Hasonlóan sikeres volt az a projekt, aminek keretében valaki egy 25 kilós tömör fém vasúti vagonkereket dobott a szemétbe. A hatalmas korong túl nehéz volt az automata berendezések mágneseinek, így azok nem emelték ki, a vasdarab pedig végigbukfencezett a teljes gépsoron és amit ért azt ütött, rombolt, tört.
Így az általános javaslat az, hogy ami nem fér bele a normál újrahasznosítás kategóriájába, azt adjuk le a hulladékudvarban, és a szakemberek majd ott a megfelelő útjára küldik. Egy másik jótanács a mosogatás dilemmájához kapcsolódik. A műanyag ne legyen szennyezett, de felesleges környezetromboló mosószerekkel és sok tiszta ivóvíz elfolyatásával percekig tisztára mosni, csak annyira lötyköljük el, hogy a joghurtos pohár ne sétáljon ki magától a kukánkból, vagy a hulladéklerakóból. Az olajos flakonokat viszont ne öblögessük, mert azzal nem csak a vizet, a csatornát is szennyezzük, végső soron eltömíthetjük. Ezeket adjuk le ott, ahol a használt olajat amúgy is kötelezően átveszik, ugyanis mint olajjal szennyezett göngyöleg az ő feladatuk az ártalmatlanítása.
Semmi sem tart örökké
Wish-cycling – így hívják angolul, amikor az állampolgár nagyon tudatosan akar szelektíven gyűjteni, és minden műanyagot kidob a sárga fedelű kukába, abban bízva, hogy valamit azért csak tudnak kezdeni vele. Pedig sajnos ez a valóságban nincs így. Hasonlóan az is ábránd, hogy az újrahasznosítás ciklusa végtelen. Sajnos nem az.
Egy PET palackot alapvetően maximum kétszer lehet újra feldolgozni, utána már nem használható fel az alapanyaga. Olvasztáskor kiszúrják ezt, hiszen előbb olvad meg, mint a darálék többi része, így ki tudják szedni a masszából, aztán…. megy a lerakóba. De a papír sem tart örökké, maximum három kört bír ki: a kiváló minőségű A4-es papírból másodjára még lehet karton csomagoló anyag, abból pedig a harmadik ciklusban tojástartó, itt azonban elértünk az út végére, ez már megy a komposztba.
Apropó komposzt. A terület udvarán egy hatalmas dombban áll a zöldhulladék, ám ez még semmi. Most indul be a kertészkedés, a fűvágás szezonja, hamarosan ennek többszöröse, a teljes hátsó terület egy ilyen kupac lesz. Ezt lefedik, majd gilisztákat és baktériumokat adnak hozzá, hogy a komposztálás folyamata ne hónapokig, csak néhány hétig tartson. A kupacot eközben folyamatosan gépekkel szellőztetik. Erre a termékre nagy a kereslet, a mezőgazdaság mind felvásárolja, hiszen remek trágya. Régebben még a telepen biogázt fejlesztettek belőle, de ma már többet ér trágyaként.
De sajnos nem minden olyan sikersztori, mint a zöldhulladék. Igazából az üveg az egyetlen olyan csomagolóanyag, amelyet korlátlan cikluson át újra tudunk hasznosítani, de kiment a divatból, mert a műanyag kényelmesebb és szinte bármit csinálhatunk belőle. A legnagyobb baj az, hogy a termékek gyártója sokszor befizet valami termékdíjat, ám a beszedett, illetve a közszolgáltatóhoz eljutó pénz nem fedezi az újrahasznosítás költségeit – már ha az egyáltalán lehetséges. A megoldás az lenne, ha nem probléma után futnánk, hanem azt csírájában fojtanánk el.
Miért engedélyezzük azt, hogy az ipar olyan termékeket gyártson, olyan csomagolóanyagokat ontson csillió köbméter per másodperc sebességgel, amelyeket nem lehet újrahasznosítani? Miért van a csokik kevert-műanyag doboza újrahasznosíthatatlan celofánba csomagolva, majd a kis csokoládészemek még külön, egyenként két rétegbe bugyolálva? Miért nem köteles az autógyártó visszavenni a leselejtezett kocsit, vagy legalábbis a 15 év feletti modellek alkatrészeinek összetevőit publikálni? Miért nem a hűtő készítője köteles azt szétszedni és közel 100%-ban újrahasznosítani? Mi történne a Föld forgásával, ha nem lehetne keverék-zacskóba tenni a chipset? Ha a PVC alapanyag 200%-os büntetőadót kapna? És tényleg nem tudjuk mással megakadályozni, hogy az új TV összetörjön a dobozában, csak két mázsa hungarocellel?
Ezek persze költői kérdések. De vajon akkor is csak így szomorkodva sajnálkoznánk ezen 4-5 másodpercig, mielőtt a következő cikket írjuk meg, vagy olvassuk el, ha mindennek az árát ténylegesen meg kellene fizetnünk a szemétdíjban?
A ZKN honlapján található szelektív hulladék jótanácsokat érdemes átolvasni, akár még a kedvencek közé is elmenteni, hogy, ha legközelebb nem tudjuk, mit hová dobjunk, elő tudjuk gyorsan rántani. Ezen a linken meg lehet találni. Sóti Balázs egyébként nemsokára a Villanyóra podcast vendége lesz, ahol még tovább akarjuk faggatni az újrahasznosításról. Várjuk olvasóink kérdéseit, hogy feltehessük neki ezeket is!
forrás: https://villanyautosok.hu/2022/06/04/a-hulladeklerako-esete-a-60-millios-bograccsal/
Hungarian 
English